40694685_1887139774699938_1409049839194341376_o
N. Fülöp Beáta

N. Fülöp Beáta

Bemutatkozom

Sziasztok! N.Fülöp Beáta vagyok. Író, anya, feleség és persze háziasszony. Nyolc könyvem jelent meg eddig, amelyek a szerelemről, szenvedélyről, emberi kapcsolatokról szólnak.

A saját lelkemben egy olyan helyet alakítottam ki, ahol tökéletesen megférnek a csodák, az álmok, a meseszerű képzelgések, a misztikum, a természetfeletti, és persze kitüntetett helyen a szerelem és a szenvedély a legfelsőbb szinteken, amelyek nélkül az életünk – lássuk be –, sivár és fásult lenne, mint a forró sivatag enyhet adó oázisok nélkül. Mindezek testvéri szeretetben állnak az élet bölcsességeivel, amelyek vándorlásunk során hívatlanul is csatlakoznak hozzánk. Ez a bölcsesség pedig sokszínű, akár az eget megfestő szivárvány, és melynek oltalma alatt válunk mi alkotók is teljessé.

Imádom, amit csinálok! Írni nagyszerű dolog! A legjobb persze az egészben az, ha azzal foglalkozhatunk, amit a legjobban szeretünk! 🙂 Ezért szerencsésnek tartom magam. Néhány tényszerű adat rólam: A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán végeztem nemzetközi kommunikáció szakon. Már tizenéves korom óta írok, de komolyabban foglalkozni az írással csak felnőtt fejjel kezdtem. Az egyetemi évek alatt jött meg igazán a kedvem hozzá, ahol kitűnő tanároktól tanulhattam. Nem is gondolnátok… de a szépírás volt a kedvencem! 🙂


Írni bárhol, bármilyen körülmények között! 🙂 Ezt vallom! Emlékszem, például első regényem legnagyobb részét az 1-es villamoson utazva írtam meg. Olyan hosszú volt az út az akkori munkahelyemig, hogy az értékes időt ki kellett valahogyan használnom! Ha éppen nem írtam, akkor olvastam. Ezen a képen is éppen alkotok.

Érdekes kapcsolatban állok saját magammal, de mindenképpen jóban vagyunk. Ezt arra értem, ahogyan írok. Míg mások a szappanoperákat és a kevésbé érdekfeszítő filmeket nézik a tévében, én azt szoktam mondani, hogy én a saját filmemet nézem, mert az legalább szórakoztat. Mert, amikor írok, megszűnik a világ. Ülök a notebookom előtt, és csak nyomkodom a klaviatúrát, közben pedig peregnek az események a fejemben. Pont úgy, mintha egy filmet néznék. Látom a helyszíneket, a helyszínek finoman megmunkált részleteit, érzem az illatokat, érzékelem a színeket és formákat. Megjelennek előttem a szereplők, a különböző karakterek. Kirajzolódik a személyiségük, a habitusuk. A karakterekhez pedig társul egy-egy hang is, amit szintén elképzelek, így lesz teljes a mozi hatás. Tehát ülök, nézem és hallgatom a saját filmemet, és nem is kell mást tennem, csak írni, írni és írni.

Kitartó vagyok és örök álmodozó. Előzőt sokan díjazzák, utóbbiról viszont van, akinek az a véleménye, hogy elnyomja bennem a racionalitást, amire a mai világban nagy szükségünk van, ezáltal elrugaszkodok kissé a valóságtól. Nekem viszont az a határozott véleményem, hogy álmodozásra igen is szükség van, és mernünk kell nagyot álmodni, és mindenképpen a megvalósítására kell törekedni. Úgy gondolom, aki nem álmodozik, annak nem fejlett a fantáziája sem, és meggyőződésem, hogy pusztán a kőkemény, hideg racionalitás kiöli az emberből a boldogság és a teljesség iránti vágyat is. Visszatérve a kitartáshoz: ezt bizonyítja az is, hogy célul tűztem ki magamnak, hogy a könyveimet a könyvesboltok polcain akarom viszontlátni, és ahányszor csak behunytam a szemem, ott is láttam őket! Kis idő elteltével így lett ez a valóságban is! Megteremtettem a képzeletemből, és elértem, amit akartam! Hát mi ez, ha nem álmodozás? Saját magamat tudnám csak idézni: „Ha már itt volt a szabad választás lehetősége, és én éltem ezzel a lehetőséggel, és ha úgy akarok élni, ahogy döntöttem, akkor vállalnom kell ezt az utat, bármennyire is nehéz lesz. Az út, amely az álmok megvalósulásához vezet, lehet, hogy hosszú és fájdalmas, és meglehet, hogy az út végén elveszítjük álmainkat, de ha nem járjuk végig a fájdalom virágaival övezett ösvényt, soha nem ismerjük meg, mit rejtenek az álmainkba vetett lehetőségeink. – ezek a mondatok a Dolce – A megbocsátás ára című regényemből származnak, és hűen tükrözik hozzáállásomat céljaim eléréshez.

Igazi művészléleknek vallom magam. Ez minden bizonnyal érzékenységemből és a művészetek iránti alázatomból fakad. Úgy gondolom, hogy egy művész nem attól lesz művész, hogy sokan ismerik és éjjel-nappal, minden alkalmat megragadva azon fáradozik, hogy megpróbálja magát eladni, sokkal inkább a kifejezés módja teszi azzá, még akkor is, ha kevésbé népszerű, és ennek nem feltétele az önmutogatás és a nagyképűség. Én alapvetően szerény embernek tartom magam, és ebből hátrányom még soha nem származott.

Paulo Coelho nyilatkozta azt egyszer, hogy egy író nem feltétlen tud közönség előtt jól beszélni. Különben is, amit el akar mondani, azt elmondja a könyveiben és az újságcikkeiben. Ezért igyekezett is elkerülni különféle előadásokat. Viszont az írásai által mégis világhírűvé vált.


Folyamatosan fejlődünk, és nekem is az a célom, hogy ma már egy sokkal trendibb, fiatalabb korosztálynak is szóló könyveket küldjek a piacra. A mai fiatalok igénye már jóval nagyobb annál, hogy kizárólag a szerelemre, a szenvedélyre fókuszáljon. A mai fiatalság céltudatos, olyan kis okos, jófejű emberkék, akik nyitottabbak a világra, mint amilyenek mi voltunk húsz évvel ezelőtt. Ez persze azért is van így, mert közben a világ is hatalmasat változott, és változásban van folyamatosan. Ez nem azt jelenti, hogy a romantikus történeteknek leáldozott, de úgy érzem, ez már önmagában nem elég. Más is kell! Legyen kicsit kaland, kicsit művészet, kicsit gasztronómia, és persze motiválja is őket, lássa el tanácsokkal, lelkesítse, készítse fel az élet megpróbáltatásaira is. Mutasson meg más távlatokat is a számukra, amelyek kielégítik szélesebb körben is az igényeiket, és amelyeket mintaként használhatnak.

Könyveimmel nem felzárkózni akarok a ma megjelenő könyvekhez, hanem új irányvonalat mutatni!

Oszd meg ezt a bejegyzést

Share on facebook
Share on twitter
Share on pinterest
Share on email